A jövő azoké, akik harcolni mernek

Az egyik út pusztán elnyújtja a haláltusát, míg a másik új életet ad. Vagy kudarc esetén gyors halált, de aki erre az útra lép tisztában van a kockázatokkal.

A társadalmak sorsa a történelem kezdete óta azok kezében nyugszik, akik képesek a második utat választani. Akik taktikázva, kicsinyes politikai játszmákat űznek, még ha ármánykodásuk valamiféle eredményt is ér el – amire ritkán van példa – sose szolgál olyan szellemi töltettel, amire egy ilyen kritikus állapotban lévő társadalomnak szüksége van.

Valódi győzelemre egy közösségnek csak akkor van esélye, ha alapjait az természet törvényszerűségeire fektette le.

Ez ugyanakkor nem mondható el napjaink magyarságáról, akit történelmünk bármely alakja – még az alantasabbak is – valószínűleg legszívesebben szembeköpne. Már csak azért is, mert utódaik se tesznek mást az örökségükkel, meghasonulva önmagukkal.

A magyarságnak történelme során soha nem kellett még akkora fenyegetéssel szembenéznie, mint amit napjaink békéje képvisel.

A csatamezőn a bukás egyet jelentett a halállal. Ma sincs másképp, csakhogy egy golyó sokkal kegyesebb, mint egy életen át tartó kollektív rothadás, ami mindenkire vár.

Ezt a megállapítást nem a “régi szép időkbe” történő visszavágyódás szülte, koromnál fogva más világot nem is ismerhetek, mint a mostanit, de ennek a cikknek nem ezen kérdés körbejárása az apropója.

A magyarság sorsfordító döntés előtt áll, mely a történelem során ritkán és keveseknek adatik meg.

El kell döntenie, hogy feküdni akar tovább az immár évszázados koporsóban, néha-néha hőbörögve egyet – hogy szégyenében ne önmaga vessen véget szenvedésének – vagy az életet választja. Utóbbi lehetőségtől a legtöbben egyenesen undorodnak, mert feladatokkal jár és áldozatokat követel, illetve garantált, hogy anyagilag nem kifizetődő.

Ha egyesek az előbbi lehetőséget kívánják választani nincs semmi dolguk, nekünk pedig mondanivalónk számukra. Azokkal viszont, akik hajlandóak a harcot választani többmindent kell tisztáznunk.

Első és legfontosabb feladatunk közösségünk gerincének helyreállítása.

Ez kereszténység nélkül nem képzelhető el, lévén az erkölcs, hogy mit tartunk jónak (működőképes) és rossznak (diszfunkcionális) abból ered. Máskülönben csak azon megy a tusakodás, hogy ki és milyen zászló alatt legyen emberi hulladék a Föld ezen szegletén. Ebből következik, hogy szemben velünk nem csak a többségi társadalom áll, de a magyarság diszfunkcionális része is.

Köszönhetően annak, hogy közel fél évszázadot a kommunista tömbben töltöttünk, a helyben kialakuló problémáktól eltekintve az elszigeteltségnek hála tradicionális társadalmi szerkezet nem kopott meg annyira, mint Nyugat-Európában. Ez egy ablakot hagyott nekünk, melyen keresztül láthatjuk, hogy hova tartunk.

A politikai változások és a globalizáció miatt ugyanakkor ennek a váratlan helyről érkező védőernyőnek a maradékai is elkoptak, megvetette lábát a toleranciakultúra – főleg a saját, tízen-huszonéves korosztályomban – és az internetnek hála az utolsó degenerált is talál hasonszőrű embereket, így csökkentve azt a közösségi nyomást, ami egyébként megkövetelné tőle, hogy legalább részben a normális, erkölcsileg helyes magatartáshoz igazítsa magát.

Le kell számolnunk azzal a téveszmével, miszerint ha valaki cselekedeteivel nem árt másnak, akkor az ő dolga, hogy mit csinál. Senki sem létezik légüres térben, és cselekedeteinknek igenis hatása van a minket körülvevőkre. Ezt csak a legönzőbb, szándékos tagadásban élő emberek utasítják vissza.

A kereszténység által előírt életviteli magatartások kivétel nélkül tudományos kutatások által nyertek igazolást, így számunkra nem kérdés, hogy a helyreállítás milyen elvek mentén kerül kivitelezésre. A viselkedésformák megkövetelése és a hozzájuk való igazodás viszont közösségünk számára nem elég, a hitnek élőnek kell lennie. A minket körülvevő világ igazolja, hogy a kereszténység az igazság, ami pedig él az szereti az igazságot és vágyódik utána.

A jelenlegi kiöregedett vezetőink gyáván a múltba révedve ábrándoznak az itt eltöltött évezredről, ugyanakkor ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlen konfliktust, melynek megnyerésére kizárólag azoknak van esélye, akik nem félnek harcba szállni mindenért, ami kedves számukra. Istenért és a hazáért.

Létezik egy belső immunrendszer, kiben gyengébb, kiben erősebb, de a liberalizmus a belső alantas vágyakon keresztül éppen ezt az immunrendszert támadja. A zsarnoknak engedelmes, lemondó, mindent, de legfőképpen önmagukat feladó lénnyé tette a gyengébbeket, viszont vannak, akikben feléledt az önvédelem lángja.

Rajtunk kívül naponta több ezren néznek szembe a halállal. Az afgán nép kitartó önvédelme egy ékes bizonyíték a sikerre. De említhetnénk az szíreket is, az életért kiáltó harci kedv bizony mindenütt ébredőben van.

A példa azonban nekünk is adott: Őseink nem az egérlyukba menekültek, hanem a harcterekre. Mert tudták, hogyha a vég jön, akkor legalább nézzenek vele szembe férfi módjára. Hogy áldozatuk hiábavaló volt-e tőlünk függ.

Lehet szélsőségesnek nevezni minket. Azok vagyunk. De ez csak üres jelző azok szájából, akik a gyengéket akarják irányítani és a tétovázókat megbénítani.

Aki nem képes áldozatot hozni a jövőjéért nem is érdemli meg azt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük